4. A nyaklánc

Este volt. Az öcsém a szobájában volt szokása szerint, kis sem mozdult onnan, Jenna néni pedig egy barátnőjével ment bulizni. Ültem az ágyamon a fényképpel a kezemben és nem tudtam mire gondolni. Talán csak valaki meg akar viccelni, habár rossz vicc lenne. Más nem jutott eszembe, felhívtam Bonnie-t.
-Szia Bon, Elena vagyok.-szóltam bele, mikor felvette.
-Szia Elena.-válaszolt vissza a túloldalról.
-Figyelj csak, át tudnál jönni?
-Miért? Valami baj van?
-Ami azt illeti van itt valami, amire magyarázatot keresek, de egyedül nem fog menni.
-Rendben, negyed óra és ott vagyok.
-Köszi!-mondtam, majd letettem.

Csengettek. Lerohantam és ajtót nyitottam.
-Szia Bonnie-köszöntöttem.
-Szia.-köszönt vissza majd megölelt.
-Gyere be.
Felsétáltunk a szobámba.
-Na mi az a fontos amiért ide kellett rohannom?
-Ezt találtam az ágyamon, mikor hazaértem délután-átnyújtottam neki a képet.
-Katerina Petrova-olvasta Bonnie hangosan.-Hogy került ez ide Elena?-kérdezte ijedten.
-Nem tudom. Itt volt az ágyon, mikor hazaértem.
-Most el kell mennem, ne haragudj.-mondta Bonnie, most már nem csak ijedten, de mérgesen is.
-Várj Bonnie! Mi az?-futottam utána.
-Majd egyszer megtudod, de nem most.-mondta, majd képpel a kezében elrohant.

Bonnie Stefanék házához ment. Bekopogott és Damon nyitott ajtót.
-Mégis hogy képzelted?!-esett neki Bonnie.
-Várj!-szólt közbe Damon-Mit? Bocs, azt hiszem megint lemaradtam egy csajos-boszis pizsipartyról. Beavatnál?
-Most ne viccelődj! Hogy került ez Elenához?-Bonnie mutatta a képet Damonnek.
-No lám.. Úgy tűnik a hasonmás már tud a hasonmásáról. Milyen kár, hogy az ilyen jelenetekről mindig lemaradok.-nevetett Damon.
-Damon, ez nem vicces!-szólt rá ismét Bonnie.
-Oké, oké.. És mit akarsz, mit csináljak.
-Töröld ki Elena fejéből.
-Miért tenném meg? Nekem ebből mi hasznom?
-Ha nem teszed meg, nem látod ismét Katerinát.
Damon arca megmerevedett, majd közelebb lépett Bonniehoz.
-Úgy tudtam, hogy amúgy sem látom többé. Mit rejtegetsz a tarsolyodban kis boszi?
-Töröld ki Elena emlékeiből ezt a képet és megtudod.-válaszolta Bonnie kissé rejtéses ugyanakkor szigorú arccal.
-Rendben. Holnap a suliban  kitakarítom a kis fejét.
-Ajánlom is!-mondta Bonnie majd elrohant.
-Héj! És a kép?-kiabált utána Damon.
-Az jobb helyen van nálam!

Idegesen ültem a nappaliban, néztem a tévét. Bonnie reakcióján gondolkodtam. Miért lett ideges a képtől?
Miközben elmélkedtem az öcsém lejött.
-Elena-szólt kicsit bátortalanul.
-Mi az Jer?
Átnéztem a szüleink cuccait-közben leült mellém-és ezt találtam anyu dobozában. Biztosan neked akarta adni.-átnyújtott egy nyakláncot.
A kezembe vettem és néztem, a szemeim pedig megteltek könnyel.
-Köszönöm.-mondtam Jeremynek és megöleltem.-Felteszed?
-Persze.
Még egy darabig ültünk a tévével szemben, de egyikünk sem figyelt oda.

-Halihó, megjöttem!-köszönt Jenna.
-Szia Jenna néni-köszöntünk egyszerre Jerrel.
-Na mi újság? Milyen napotok volt?
-Szar.-vágta rá Jer.-Én elmegyek aludni. Jóéjt!
-Jóéjt.-köszöntünk vissza.
-Igen..-kezdte Jenna-Így kábé pont erre számítottam.
-Nehéz most neki.
-És még nehezebbé teszi.-mondta Jenna, majd észrevette a nyakláncot a nyakamban.-Látom megtaláltátok.
-Jeremy találta meg anyu dobozában és nekem adta.
-Miranda a 18. szülinapodra akarta odaadni.-mondta mosolyogva.
-Ami már nem következik be.-nagyot sóhajtottam.-Figyi Jenna néni, nagyon fáradt vagyok, elmegyek aludni, nem baj?
-Nem dehogy. Menj csak. Jóéjt!
 Felmentem a szobámba, és elővettem a naplóm majd írni kezdtem.
"Kedves naplóm. Ma találtam egy képet a szobámban egy nőről, aki pont úgy néz ki, mint én. Fogalmam sincs, hogy mire gondoljak, de talán nem is kellene vele foglalkoznom. Jeremy is talált valamit. Anyu cuccai közt egy nyakláncot és neked adta. Most, hogy a nyakamban lóg, olyan, mintha kicsit megint itt lenne velem anyu. Nagyon hiányoznak, de talán majd egyszer sikerül újra teljes és normális életet élnem, bár nélkülük sosem lesz az igazi. Egyvalami biztos: ha itt vannak velem, ha nem, szeretem őket és ők is engem, és ennek a tudata sok mindenen átsegít."

3. Ki lehet Ő?

Egész éjjel alig aludtam. Csak az előző nap járt a fejemben, az, hogy hogy ájultam el, mi lehet a nyakamon az a két kis pötty és hogy ki lehet Stefan. Megvártam míg ébreszt az óra, majd felkeltem, megittam két kávét, összekészültem és már mentem is Bonnieval a suliba.
-Figyelj Elena,-kezdte Bonnie-tudod, hogy szeretlek és  a legjobb barátnőm vagy ezért is mondom most.
-Mi az Bonnie?-kérdeztem.
-Nekem ez a Stefan nagyon nem szimpatikus. Olyan rossz előérzetem van.
-Nyugi. Biztosan nem rossz ember. Aranyos vagy, hogy aggódsz értem, de nem kell.

Mikor beértünk a suliba már szemmel keresgéltem Stefant. Harmadik órán láttam csak, előttem ült, de nem nézett egyszer sem hátra. Óra végén gondoltam, ha ő nem, akkor majd én hozzászólok.
-Stefan!-kiabáltam utána, mikor elindult ki, de nem hallotta meg ezért utánaszaladtam.
-Szia!-mondtam neki, mikor odaértem hozzá.
-Szia!-köszönt vissza, kicsit félvállról.
-Mit csinálsz ma?
-Még nem tudom.-felelte.
-Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová.
-Ömm..most jut eszembe, hogy már megbeszéltem valamit a bátyámmal.-habogta.
-Neked van egy bátyád?-faggatóztam.
-Igen, de most mennem kell. Holnap találkozunk.-ezzel el is rohant.
Miért nem akar találkozni velem? Hiszen tegnap olyan jól elbeszélgettünk.
Nem tudtam mást, odamentem Bonnie-hoz:
-Bonnie, szerinted baj van velem?
-Mi baj lenne veled?-kérdezett vissza.
-Hát nem tudom, csak úgy...
-Valami baj van?-kérdezte ijedten.
-Nem, csak az előbb elhívtam Stefant, hogy együtt töltsük a délutánt és nemet mondott.
-Szerintem ne erőltesd!
-De hát végre van valaki, akivel jól érzem magam. Nem hagyom annyiban!
El akartam indulni, de Bonnie elém állt.
-Elena. Bízz bennem és kerüld el őt!
-De hát miért?-kérdeztem.
-Az mindegy, csak kerüld el, oké?
-Jó.-egyeztem bele-De ha ő ajánlja fel, hogy menjek el vele valahová, akkor bizony igent fogok mondani.
Bonnie mérgesen rám nézett, majd picit ellágyult az arca.
-Oké, de nagyon vigyázz!-mondta.
-Oké.

Mikor hazaértem egyenest a szobámba tartottam. Lepakoltam majd megpillantottam valamit az ágyamon. Egy fénykép volt az. A képen egy lány volt aki teljesen úgy nézett ki, mint én.  "Katerina Petrova, 1782" ez volt alá írva. Ijedtemben kiesett a kezemből. Ki ez a nő? Miért néz ki úgy, mint én? És egyáltalán hogy került ez a fénykép a szobámba?

2. Nem, nem vagyok jól!

Mikor vége lett az utolsó órámnak is gondoltam nem mindjárt hazamegyek, hanem előbb meglátogatom a szüleimet. Elsétáltam a temetőbe, leültem a szüleim sírja mellé és elővettem a naplómat.
"Kedves naplóm"-kezdtem az írásba-"Ez a nap nem olyan volt, mint amit elképzeltem. Hiányzott, hogy a szüleim visznek be, hogy jó mulatást kívánnak és hogy megölelnek. Mindenki azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e, és mindenki furán nézett rám. Sajnálnak. Hiába próbálok nem fel tűnni, ha mindenki így kezel."
Egyszer csak valaki megfogta a vállamat, mire én kiejtettem a kezemből a naplómat és felugrottam. Stefan volt az.
-Ezt elejtetted.-mondta mosolyogva miközben felvette a földről és a kezembe adta.-Nem akartalak megijeszteni.
-Mit keresel itt?-kérdeztem.
-A szüleimhez jöttem. Régóta itt nyugszanak.
-O, sajnálom. Nem is tudtam, hogy a szüleid itt éltek.
Elmosolyodott de nem felelt.
-Hazakísérhetlek?-kérdezte.
-Hát persze.
Kicsit fura volt, hogy így ismeretlenül haza akar kísérni, de gondoltam ennél a napnál rosszabb már nem lehet. Útközben beszélgettünk mindenféléről, jobbadon inkább írókról mikor félúton valami elragadott aztán minden sötét lett...
A kanapénkon ébredtem. Ott ült mellettem Stefan és Jenna néni.
-Mi..mi történt?-kérdeztem botladozó hangon.
-Elájultál.-felelte Stefan-Én pedig hazahoztalak.
-Elájultam?-kérdeztem vissza-De hát nem is voltam rosszul..Illetve..Nem igazán emlékszem semmire.
-Kicsit panaszkodtál, hogy fáj a fejed majd egyszer csak összeestél.
Ez az egész ájulós dolog furcsa volt nekem. Nem emlékeztem rá, hogy fájt volna bármim is. Az utolsó emlékem az, hogy Stefan felajánlotta, hogy hazakísér.
Pár óra alvás után felkeltem, kimentem a konyhába inni mert nagyon ki volt száradva a szám. Felmentem a fürdőbe, a tükör elé álltam majd megmostam az arcom. Egyszer csak két piros pöttyöt vettem észre a nyakamon. Eléggé fájt. Mi lehet ez? Bekentem krémmel, majd elő vettem a naplómat és folytattam az írást.
"Mindenki szemében én vagyok a szegény kislány, aki elvesztette a szüleit. Ma rájöttem, hogy nem vagyok jól. Nem tudom magam túltenni a történteken és addig nem is fog menni, míg más sem teszi. Ameddig így kezelnek ez az egész rajtam marad. Talán holnap jobban leszek."

1. A találkozás

Reggel hét óra. volt. Csörgött az órám, amit reflexből le is kapcsoltam. Felültem, ásítottam, beletúrtam a hajamba, felhúztam a papucsom és kábán elindultam le a konyhába.
-Jó reggelt Jenna néni!-köszöntem Jennának.
-Jó reggelt!-köszönt vissza-Jól aludtál?
-Fogjuk rá.-feleltem.
Öntöttem magamnak kávét és leültem. Közben az öcsém Jeremy is lejött, fogott ő is egy bögre kávét és már indult is vissza a szobájába.
-Neked is jó reggelt!-mondtam kicsit gúnyosan-Ugye tudod, hogy csak negyed órád van összekészülni. Ma suli van ha elfelejtetted volna.
Erre persze nem kaptam választ. Megittam a kávémat, felmentem a szobámba, összekészültem majd kimentem a ház elé, ahol már várt Bonnie a legjobb barátnőm.
-Szia!-köszöntem neki, mikor beszálltam a kocsiba.
-Szia! Na mizu? Minden okés?-kérdezte.
-Igen, minden okés.-mosolyt erőltettem az arcomra-Jól vagyok!
Elindultunk a suliba. Mikor megérkeztünk és megláttam azt a sok diákot a suli előtt, ahogy mentek és nevetgéltek hirtelen elszomorodtam. Eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor még anyu és apu hozott minket az öcsémmel és alig akartak elengedni, mintha csak háborúba készültünk volna.
-Biztos, hogy jól vagy?-kérdezte Bonnie.
-Persze. Menjünk, mert még elkésünk.
 Ahogy bent a suliban odaértem a szekrényemhez a túloldalon megpillantottam Mattet. Megvetően nézett rám, majd elment,
-Még mindig gyűlöl...-mondtam Bonnienak.
-Dehogy gyűlöl, csak hiányzol neki, amit fél kimutatni.
Hirtelen egy valaki elkapott és megölelt.
-Héj megfojtasz!-szóltam rá. Caroline volt az.
-Jól vagy Elena? Ugye minden rendben?-kezdett faggatózni.
-Igen, jól vagyok.-hazudtam neki.
-Biztos? Figyelj, ha bármi kell én itt vagyok.
-Igen biztos Car, és köszi.
-Nincs mit drágám-mondta, majd ismét megölelt.
Miután elrohant én épp órára indultam, mikor valaki hirtelen elém lépett az igazgatóiból. Próbáltam elmenni mellette, de valahogy mindig egyszerre indultunk volna. Elmosolyodtam, mire ő is és így szólt:
-Szia! Stefan vagyok!
Kis habozás után válaszoltam:
-Szia! Én meg Elena.
-Tudom-felelte, amin nagyon meglepődtem.
-Honnan tudod, hogy hívnak?
-Hát.. Kicsi ez a város.
Majd arrébb  állt és elengedett.
Irodalom órán egy sorral arrébb pár székkel mögöttem ült. Valamiért folyton hátra kellett néznem, csak látni akartam. Amikor hátrafordultam ő mindig engem nézett. Fura volt az egész, mintha már ismerném. 
Ki lehet vajon ő? Miért néz mindig engem? És honnan tudta a nevem?

Bemutatkozás

Üdv Kedves Olvasó!:)

Ez az első fanfiction-öm szóval nem tudom, hogy mi jó fog kisülni belőle, de nagyon reménykedem, hogy jó lesz.:)
Mivel nagyon szeretem a Vámpírnaplókat és nagyon szeretek írni, gondoltam összekötöm a kettőt. 
Elena, Stefan és Damon hármasát dolgozom fel, kicsit másképp fognak alakulni a dolgok, mint ahogy a sorozatban.
Remélem tetszeni fog!:)