Vasárnap reggel volt. Nyolckor ébredtem és az első gondolatom rögtön Damon volt és a nyakláncom. Kimásztam az ágyból és lementem a konyhába, gondoltam beszélek Jennával, hátha Alaricon keresztül vissza tudja nekem szerezni.
-Jó reggelt!-köszöntem ásítozva.
-Jó reggelt! Hogy aludtál?-kérdezte Jenna.
-Jól. Most kivételesen jól.-feleltem-Jeremy még alszik?
-Vasárnap van. Délnél előbb nem fog felkelni.-mondta Jenna nevetve.
Leültem a pulthoz Jennával szembe.
-Minden rendben?-kérdezte.
-Nem. Tegnap, tudod amikor Damon bejött a szobámba, próbált rávenni, hogy vegyem le a nyakláncom és mivel nem vettem le, így a falhoz nyomott és kitépte a nyakamból. Pont akkor nyitottál be.
-Ezt most nem mondod komolyan.-hitetlenkedett Jenna.
-De..-sóhajtottam.
-Pedig olyan rendes embernek tűnt.
-Én mindig mondtam neked, hogy nagyon rossz emberismerő vagy..
-Fogd be.-mondta Jenna nevetve.-És most? Elmész Damonhöz és visszakéred tőle?
-Szerinted ezek után akarok találkozni vele? Arra gondoltam, hogy esetlleg beszélhetnél Alarickal...
-Szó sem lehet róla!-vágott közbe Jenna-Elena, nem vagy már kislány, meg kell tudnod oldanod az ilyen dolgokat.
-Oké. Igazad van.-egyeztem bele.
Reggeli után összekészülődtem, összeszedtem minden bátorságomat, megszereztem Damon címét Jennától és elindultam. A város szélé, egészen kiesve egy hatalmas házban laknak. Az egésznek picit olyan nyomasztó hangulata volt. Az ajtó elé álltam és kopogni akartam de nyitva volt, így beléptem. Régi bútorok és festmények voltak mindenütt, mintha egy múzeum lenne. Elindultam egyenest, mikor valaki megszólalt mögöttem.
-Lám, lám.. Micsoda meglepetés. Nem hittem volna, hogy ide mersz jönni.
Megfordultam és Damon állt velem szenben.
-Damon..-kezdtem bele-Én csak a nyakláncomért jöttem.
-Mindjárt gondoltam, hogy nem azért, hogy megnézd, hogy áll nekem.
-Visszakapom?-kérdeztem.
-Igen vissza, de előbb befejezem, amit tegnap elkezdtem.
-Nem fejezel be semmit!-szóltam rá. Kicsit ideges lettem, mert eszembe jutott a tegnapi jelenet.
-Nocsak, mi ez a lázadás?
-Add vissza a nyakláncom és már itt sem vagyok.
-Látom nehéz a felfogásod.-mondta, s közben odasétált elém.-Előbb szépen kitörlöm a kis fejecskédből azt a pár emléket ami a képekről van.-az egyik kezével megsimította az arcomat.
-Hogy törölnéd már ki?-kérdeztem, s közben próbáltam hátrálni tőle.
-Úgy, hogy vámpír vagyok. Tudod nekünk van jó pár képességünk. Köztük az emléktörlés is.
-Persze..-mondtam hamis nevetéssel.
-Nem hiszed?-kérdezte.
-Nem.
-Akkor figyelj.-szólt, majd felkapott és egy szempillantás alatt a szobájában voltunk.
-Ezt...ezt meg hogy csináltad?-alig jutott el szinte a tudatomig.
-Úgy kedves Elena, hogy vámpír vagyok, mint ahogy már említettem is.
Hirtelen elkezdtem az ajtó felé futni, menekülni próbáltam, de ott termett előttem.
-A-a.-mondta-Nem mész sehová. Túl sokat tudsz.
-Nem mondom el senkinek ígérem, csak engedj el.-mentegetőztem.
Egy pár másodpercig úgy tűnt, mintha átgondolná, majd közelebb hajol hozzám:
-Nem hiszek neked.-suttogta.
-Damon!-szólalt meg valaki mögötte.-És Elena..
-Stefan, öcsikém-kezdte Damon.-Nézd csak, vendégünk van.
-Nem maradsz ebédre?-kérdezte Stefan tőlem, majd elkezdett mosolyogva felém sétálni, de mielőtt odaért volna hozzám Damon elé állt.
-Menj ki Stefan, majd én elintézem.-mondta neki Damon.
-Oké. De vigyázz, ő nem Katherine.
-Ki az a Katherine?-kérdeztem.
-Ő egy több mint négyszáz éves nő, aki pont úgy néz ki, mint te, csak ő..-itt pár pillanatig gondolkodott Stefan, majd folytatta-Ő gonosz, ravasz, manipulatív és csodálatos.
-Hogy lehet egyszerre valaki gonosz és csodálatos?-kérdeztem.
-Úgy, hogy az a valaki Katherine.
-Elég Stefan-szólt rá Damon-Menj ki!
Miután Stefan kiment Damon felém fordult és folytatta.
-Nos, hol is tartottunk? Á, meg van! Ott, hogy túl sokat tudsz, ezért pár dolgot most elfeledtetek veled.
-Előbb mond meg, hogy ki az a Katherine és miért nézek ki úgy, mint ő!
-Katherine az öcsém és az én nagyon szerelmünk és azért nézel ki úgy, mert a hasonmása vagy.
-Hasonmása?-kérdeztem vissza.
-Igen. Na de most már ne húzzuk az időt, még rengeteg elintézni valóm van.
Megfogta mindkét karomat a szemebe nézett és azt mondogatta, hogy felejtsek el mindent, amit itt halottam és a képeket is. Majd elengedett és visszaadta a nyakláncomat.
-Készen vagyunk.-mondta.
-Készen mivel?-kérdeztem.
-Arról nem kell tudnod, majd mosolyogva kikísért.
Beszálltam a kocsiba és kifújtam magam. Damon nem törölt ki semmit a fejemből. Minden beszélgetésre tisztán emlékszem a szobájából. Nem értettem semmit. Elhitettem vele, hogy nem emlékszem, csak hogy elengedjen. Hogy lehet ő vámpír?
Mikor hazaértem megint nem volt otthon senki. Felrohantam a szobámba és vámpírok után kezdtem a neten olvasgatni. Csomó régi legendát találtam, de arról nem írtak semmit, hogy ki tudja törölni egy vámpír egy halandó ember emlékeit.
Elővettem a naplómat és mindent beleírtam szóról-szóra szép részletesen, majd nem a párnám alá raktam, hanem az ágyam feletti kép mögé, aminek hátul is volt kerete így befért. Arra gondoltam, hogy ezt senki nem tudhatja meg. Sem Jenna, sem Jeremy sem Bonnie.
Egész nap bezárkózva a szobámban voltam és csak gondolkodtam.
Mi lesz holnap, ha találkozok a suliban Stefannal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése